Mindig hívhat minket!

Mi jár a fejedben?

Ezt a kérdést teszi fel nap mint nap a Facebook. Sokszor átfutott az agyamon, mi lenne, ha meg is írnám? Nagy valószínűséggel megugrana az olvasóim száma! Most először viszont megteszem, és leírom, mi jár a fejemben.

Mindannyiunk életében vannak évfordulók, születésnapok, névnapok, bármilyen más ünnepi alkalmak szeretteink kapcsán. Természetesen nekem is nagy ünnep minden évben a lányaim születésnapja, pláne úgy, hogy duplán tartjuk! Az “igazi”, azaz a biológiai mellett ugyanis megemlékezünk az adoptációs születésnapokról is, arról a napról, amikor hosszú évek várakozása után végre megérkezhettek a mi életünkbe. Ennek eredményeképp Kincsőnek 56, Zitusnak eddig 43 alkalommal tarthattunk születésnapot, a Gondviselésnek is köszönhetően.

2019. január 17-én már a 99. alkalommal örülhettünk Zitus 22. születésnapján, miközben Kincső is még csak 29 éves lesz júliusban. Kevesen tudják, hogy ezen a héten nekem is van egy kerek évfordulóm, már a huszonötödik. 1994. februárjának első hetében, egy álmatlan éjszakán pattant ki a fejemből az ötlet, hogyan segíthetnék azoknak a nőknek, akik titkolják a terhességüket és születendő gyermeküket nem tudják, nem bírják, vagy nem akarják vállalni. Arra gondoltam, ha csak 1-2 újszülöttet tudok megmenteni, már megérte!  Azóta jóval több mint ezer, krízishelyzetben lévő terhes anyának nyújtottunk segítséget, majd sok-sok száz kisbaba került haza, többnyire új családjába.

Ezen a héten plusz öt család ünnepelhette volna a gyermeke 25. születésnapját, ha az anyák annak idején, eltitkolt terhességük alatt egy szalmaszálnyi segítséget kaphattak volna bárkitől. Az ötödik esetnél nemcsak a baba, hanem a szülőanyja is belehalt a szülésbe, négy gyermeke maradt félárván. Számomra ez volt az utolsó csepp a pohárban, aminek hatására elindítottam a később  Bölcsőnek elnevezett alapítványomat. Egyszerűen jött a gondolat, hogy bölcsőt szeretnék nyújtani a nem várt újszülötteknek. A húgom kisfiának vett hófehér
bölcső épp akkor a szekszárdi lakásunk galériáján állt üresen. Akkor még nem tudhattam, hogy három év múlva  a száznapos Zituskát beletehetem párszor. Kincső közel félévesen már nem tudta igénybe venni.

Ritkán ugyan, de megkérdezik: megbántam-e, hogy megvalósítottam az elképzelésem?  Legutóbb, épp egy hete, ezt a kérdést a kórházból kijövő  fiatal anya  tette fel. Kapásból azt válaszoltam neki, hogy igen, de nem a terhesek miatt! Meglepődött, így hozzátettem, inkább a felgyorsult világunkbanesetenként türelmetlen örökbefogadók miatt. Persze, ez így nem mindig igaz, de abból a szempontból igen, hogy ha ’94-ben tudom, hogy az örökbe adással is nekünk kell majd foglalkoznunk, biztosan nem vágtam volna bele! Miközben hálás vagyok a sorsnak azért, hogy az örökbefogadói körben is lettek barátaim, akik sokszor segítenek át a nehézségeken, amikor legszívesebben feladnám már.

Ami viszont egyértelmű: a családomat nézve megbántam! Nem gondoltam volna, hogy akaratlanul is ekkora terhet teszek majd rájuk. Internet hiányábanéveken át hallgathatták a telefonjaimat hétköznap, vasárnap, ünnepeken, nyaralások alatt, és bármikor.  Két oldalról zúdultak rám a tragédiák: egyfelől a terheseké, akikért létrehoztam az alapítványt,  majd a másik oldalról azoké, akik hasonló tortúrán mentek végig, mint mi is a férjemmel 15 éven át. Mi több mint négy évi várakozás után révbe érhettünk Kincső örökbe fogadásával.

Nem bántam meg, hogy nem szülhettem. Ma is úgy érzem, a vér szerinti gyermekeim sem lehetnének szebbek, egészségesebbek, értelmesebbek, mint a két lányom. Bár azt is el kell ismernem, sosem gondoltam volna, hogy épp 60 felett fog hiányozni,  amiért az életemből kimaradt a terhesség élménye, a szülés fájdalma és öröme, vagy a szoptatás érzése. Nem láthattam a férjem meghatottságát a szülőágy mellett, igaz, azt sem, amikor Kincsőt együtt nézhettük volna meg először az intézetben, mert ő már egy nappal hamarabb fel tudott menni hozzá.

Talán Vitray Tamás, vagy később egy műsorvezető tette fel a kérdést,  hogyan mondtam el Kincsőnek az adoptálást? Erre nagyjából azt a választ adtam:

“Kincsőkém, nem én szültelek, de szeretnék az édesanyád lenni!”

Pontatlanul fogalmaztam, ami hiba volt, mert a korrekt az lett volna, ha azt mondom:

“az édesanyád vagyok, nem a szülőanyád!”

Lehet, hogy ez sem a legfrappánsabb válasz, de a kérdés mindig váratlanul jön, akkor ez jutott eszembe. Nincs mindig a topon az ember lánya.

Lehet, hogy ez is közrejátszik abban, hogy Kincsővel a kapcsolatunk nem olyan erősségű, mint lehetne? Bizonyára igaz: a kötődés első hat hónapja meghatározó az anya és a baba életében.  Sajnos, ez az időszak kimaradt a mi közös életünkből. Végtelenül sajnálom, mert a születése napján a kórházban hagyott kislánynak nem kellett volna ilyen-olyan adminisztrációs és egyéb okok miatt sem a kórházban rekednie 23 napig, sem az intézetben pár hónapig. Ő 142 napot várt ránk.  Ez nagyon hosszú és fontos időszak, mert  egy gyermek életében minden nap számít!

Mire több mint egy év után bejegyezték a  Bölcső Alapítványt, Kincső már közel ötéves volt.  Amikor '95. augusztus 18-án az első kisbaba megszületett, már el is múlt. Irodánk nem volt, csak a félkilós Pannon telefonom, internet csak sok-sok évvel később, így mindenki telefonon hívott, éjjel-nappal. Nagyon megsínylették ezt a gyerekek is, a fotós munkám is.  Mások tragédiájával a férjemet terheltem esténként, hiszen olyan élethelyzetekkel találkoztam, amiket nem tudtam egyedül viselni, magammal cipelni, valakivel meg kellett
osztanom. Ő volt “kéznél”.

Sokszor éreztem úgy, abba kell hagynom, hisz nem vagyok szakember sem!  Hiába volt ott Szekszárdon a főiskola, képtelen voltam arra, hogy a gyerekek, a munka, a háztartás és nem utolsó sorban férjem felelős beosztása mellett még a szociális munkás szakot is elvégezzem 50 felett. Nagymamák hiányában alkalmanként csak Edit nénire számíthattunk, aki örömmel vállalta a pótmamaságot. Így adódott, hogy nem lehettem „szuperanya”. Vagy ahogy Kincső fogalmazta legutóbb: "lehettél volna király anya, csak az alapítvány
elvitte minden idődet és odafigyelésedet". Szerettem volna csak anya lenni, őszintén és végtelenül sajnálom, hogy nem sikerült ez az álmom. Bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy ő gyorsan kirepült, amihez  Érdre költözésünk is nagymértékben hozzájárult. Szerették Szekszárdot.

Már  Zitus is külön él a barátjával, szinte elvonási tünetekkel élem meg a hiányukat. Részben megértem a férjemet is, de ennek ellenére hálás vagyok, hogy ’94-től, az első gondolattól kezdve, közel 23 évig támogatott akkor is, amikor feladni készültem mindent. Túl sok harcot kellett megvívni szakmailag kívülállóként az elfogadásért, jogszabály változtatásokért, pályázatokért, támogatásokért, bele lehet fáradni. Rosszabb hangulatomban néha felmerült bennem, talán jobb lett volna édesapám után mennem. Őt 44 évesen elvitte a
kétoldali tüdőembólia, engem ugyanettől  2017. novemberében megmentett a Gondviselés és a Szent Imre kórház sok lelkiismeretes orvosa. Lehet, van még feladatom a hátralevő életemben? Remélem, hagyok némi nyomot majd magam után, nemcsak fotósként, amivel 35 éven át foglalkoztam, pedig az érettségi idején nem erre a pályára készültem.

Ugyanakkor a Bölcső Alapítvány kapcsán tudatosult bennem,  milyen sok jó tulajdonságot is örököltem a szüleimtől.  Édesanyám szorgalmát, precizitását, hitét, vagy édesapám (akit szinte alig ismerhettem) kitartását, sziklaszilárd, egyenes jellemét, őszinteségét. Nagyszerű, hogy két ilyen embernek lehettem a gyermeke. Köszönet érte akkor is, ha ezt  személyesen nem mondtam el nekik, édesapámnak nem is mondhattam, hiszen még kilencéves sem voltam, amikor eltávozott közülünk.

Ezek a gondolatok kavarognak a fejemben a 25. évfordulón, ami csak az én ünnepem, hiszen hivatalosan, a szekszárdi bírósági nyilvántartásba vétel szerint 2020. április 11-én lesz a Bölcső Alapítvány 25 éves. Szeretném megérni és megélni is ezt az időpontot. Addig is köszönetet mondok a családomnak, F.  Évának – aki Szekszárdon támogatott anno –, most  V. Zsuzsának, aki évek óta  türelemmel és nyugalommal  segíti az alapítvány működtetését.  Végül, persze nem utolsó sorban a korábbi és a jelenlegi kuratóriumnak és felügyelőbizottságnak, a szekszárdi szülészetnek és a Péterfy kórház szülészetének.

Köszönöm mindenkinek: a volt terheseimnek, az örökbe fogadóinknak, a gyermekeiknek, a támogatóknak, hogy még itt lehetek, és páran közülük tartják bennem a lelket, erősítenek, biztatnak azzal, ami a jelmondatunk:

„Egy se vesszen el a kicsinyek közül”.

Hogy tovább élhessen a Bölcső Alapítvány újabb 25 évig, majd egyszer nélkülem is. 

Budavári Zita